12 máj Tündérporos pörkölt bogyók

A VARÁZSLATOS BOGYÓK TITKA

„Egy finom kávét?” – kérdezte kedvesen puha hangjával az Ügyvédnő az elegáns budai irodában. Egyszerű szoknya-blúz kombinációmban izgatottan ácsorogtam egyik lábamról a másikra, az akkori egyetlen dolgozós topánom sarka meglehetősen megkopva, húszévesen. Állásinterjúra érkeztem. A titkárnő persze patent kosztümben, tökéletesen fésült lófarokkal, decens szemüvegében unottan vizslatott, válaszra várva.  Mindnyájan tudtuk, hogy az állására pályázom, de bosszantóan tökéletesnek tűnt ahhoz, hogy ne kérjek egy habos kávét. Amennyiben melegen és habosan szervírozza, gondoltam, még a végén barátok is lehetünk.

A KÁVÉ MELEG VOLT ÉS HABOS

A gőzölt tejhab pontosan a Zsolnay porceláncsésze széléig ért. Maga a látvány is éles kontraszt volt az én mikrózott tejes, kék mázas, dollárboltból kikukázott bögrés reggeli haboskávémhoz képest. A porceláncsésze szélén vékonyan körbefutó aranyszegély tökéletessége teljesen megbabonázott. Nem tudom, hogy az Ügyvédnő, a hely, az ablakon bekúszó reggeli fények, vagy a mesés kávé volt a ludas, talán mindezek balzsamos egyvelege, de mire a kávé habja maga után hagyta az ötödik árulkodó csíkot a csészémben, mosolyogva „IGEN”-t mondtam. Mindenre.

Szerettük egymást, sok éven át. Az ügyvédek, a kávé és én. Sosem gondoltam volna, hogy ez a habos csoda és egyetlen kérdés milyen nagy dolgokra lehet képes. „Iszunk egy jó kávét?” Milliószor tettem fel ezt a kérdést, és viszont. Ügyfeleknek, vendégeknek, munkásoknak, szerelmeknek, jószomszédoknak. Hány és hány barát, rokon, ismerős és ismeretlen köszönthette már egymást ezzel a kérdéssel indítva. Néhány szem pörkölt bogyó, melynek okán összejövünk, megpihenünk, beszélgetünk, csacsogunk, nevetünk, lazulunk vagy kiöntjük a szívünket. Otthon, a gyárban, a reptéren, az étteremben, hétvégén, télidőben, reggel vagy este. Melegen vagy jegesen. Mindig és bármikor. Csészében, mázas csuporban, üvegpohárban, papírban vagy úriasan. Zsolnay-ban.

MIÉRT VAN AZ?

Miért van az, hogy csak úgy, a semmiért nem futunk össze, de egy kávéra biztosan beülünk valahová? Életünk létfontosságú eleme a víz, de soha egyszer nem kezdeményeztem találkozót azzal, hogy „Iszunk egy pohár vizet?” Hogy lehet az, hogy ezek a pici magvak jól vagy rosszul pörkölve képesek lehetőséget teremteni, hogy kaput nyissunk egymásnak? Hogyan van egy darálék birtokában olyan képesség, ami embereket közelebb hoz, bizalmat ébreszt, mesére ösztönöz, beszédre késztet. Vajon miben van a titok? Vajon a kávé teremti meg az alkalmat, vagy mi magunk formáljuk azokat a kávé köré?

Ezen morfondíroztam, amikor eszembe jutott kedvenc perzsa származású barátom. Ritkán találkozunk, de mindig kávézni invitál. Ilyenkor napokig egyeztetünk. Gondosan megválogatja a helyszínt, lamentálunk, melyik kávézóban találkozzunk, a napnak melyik szakában, hogy a Nap megfelelő szögben süssön le ránk, amikor is legkellemesebb szürcsölgetni a kávét a teraszon, és ha véletlenül egy másik kávézóba tértem volna be (természetesen ez nálam előfordul), akkor feltétlenül menjek át abba, amit ő javasolt. Mert ott készítik a legjobbat, és ott a legszélesebb a választék.  Mert ezek fontos dolgok. Azon pedig már meg sem lepődöm, hogy mikor mindezzel megvagyunk, és hosszú idő után végre mosolyogva öleljük át egymást találkozásunk örömére, a felszolgáló kislány kedves kérdésére enyhén tört magyarsággal rendre mindig azt válaszolja: „Koszonom szepen, én nem kavézom!”

Szerző: Eat, Move & Smile

Photo by Nathan Dumlao on Unsplash

Hello Kedves Olvasó! Ha tetszett a cikk, annak szívből örülök! Ha szívesen felhasználnád, kérlek, tedd azt jogszerűen. Mit is jelent mindez? A cikk teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll, miszerint annak bármiféle felhasználásához a szerző, vagyis az én írásbeli engedélyem szükséges. Tegyük szebbé a világot! Köszönöm, hogy jófej vagy!