31 okt EGY EZ A TÁBOR, ÉS EGY EZ A SZÍV

Pataki Attiláék énekelték ezt egy EDDA-dalban, én pedig velük együtt a koncertező tömeg kellős közepén, sárgán izzó öngyújtómat fejem felett lengetve idézgettem magamban az úttörőtáborok emlékeit. Mert együtt lenni jó… Ezzel érveltek Anyámék, amikor általános iskola negyedik osztályában a szomszéd lány iskolájának szervezésében deportáltak egy hétre valami végtelen távolinak tűnő helyre, ahol minden este pityeregve aludtam el, és fel nem foghattam, miért kell vadidegen gyerekekkel összezárva lenni egy sátorban napokon keresztül, és miért kell ennek annyira örülni, hogy esténként még gitároznak, meg dalolásznak is.

Az idő előrehaladtával – más választásom nem lévén – hozzászoktam a nyári táborozásokhoz, ha már muszáj csinálni valamit, fordítsunk rajta egyet és nézzük meg, hogy lehet azt úgy, hogy jól is essen. Lehet, hogy a kötelező táborok miatt alakult ki ez a fajta hozzáállásom, és igaza van Anyámnak, ha valamit sokáig erőltetek, akkor megszeretem? Teljességgel kizárt. Viszont nyolcadikra már ráéreztem az ízére és vártam, hogy felszállva a buszra búcsút intsek Budapestnek, vele együtt a tesóim zaklatásának, és a kötelező otthoni nyári feladatoknak, mint portörlés, viráglocsolás, bevásárlás, szemétlevitel és egyéb hasznos, szülők által listázott szünidői tevékenységek. Egy hét kikapcs. Akkor már „nagyok” voltunk, a tanárok is hozzánk lazultak és együtt bandáztunk, sportoltunk,  játszottunk és strandoltunk a balatonvilágosi sátortáborban. Számháborúztunk, tollasoztunk, buliztunk, jöttünk-mentünk, vihogtunk sokat, és azon lamentáltunk, hogy lehet az, hogy a szippantós kocsi évről-évre pontban mindig ugyanabban az időben parkol le az ebédlő mellett, amikor elkezdjük szürcsölni a levest. Emlékszem, a táborvezető Jaksi bácsi mindenáron össze akart boronálni a szippantós ember fiával. Az lett volna a nagy biznisz…

Ha valaki akkor, negyedikes koromban, csurgó orromat két kezem között a busz ablakához tapasztva, könnyekkel a szememben búcsúzkodva azt mondja nekem, hogy felnőttként egyszer majd én magam fogok vágyni a táborozás élményére és leszek akkora perverz, hogy még részt is veszek a szervezésében, biztos hogy pofán vágom. Pedig így lett. Perverz nem lettem, de a tábort megszerveztük. 🙂

Tavasszal, kinti lépcsőzős edzés közben pattant ki az edzőnk, Andris Anita okos fejéből az ötlet: kéne nekünk egy edzőtábor. Egy szülés utáni visszatérős, csapatépítős, Hot Ironos – bulizós hétvége valamikor kora ősszel, amikor már mindenki túl van a nyári szabadságon, de még jól esik egy kis kikapcsolódás. Összedugtuk a fejünket és két lépcsőzős sprint között elkezdtünk ötletelni. Hoztuk amink volt: a nógrádi Fenyvespark Szálló és Rendezvény Központot helyszínként, az ismerős Hot Ironos fitnesz termektől összetarhált 782,5 kilónyi súlyt, harminc rudat, polifoam-ot, repi ajándékokat, a szállításhoz szükséges kisbuszt és a rendezvény lelkét, a Hot Ironos kis csapattársainkat. Fel sem ocsúdtunk, mire hirtelen összeállt a 27 fős létszám: jöttek a férjek, a babák és velük a lelkesedés: Ott vagyunk már???

Két napba sűrítettük az élmény-bombát: naponta két Hot Iron edzés, egy délelőtt és ugyanennyi délután, közte az ősz narancs színű hátterével rendezett erdei futás, ami kinek-kinek a csacsogás lehetőségét felvillantva közös sétává avanzsált.  Hogy mindehhez legyen elég energiánk  – és mert ugye ENNI KELL! -, a megfelelő fehérje bevitelt a Protein Top Shop csapata biztosította isteni ízű kókuszos, karamellás és joghurtos ízű csokik, valamint sokakban függőséget okozó nutellás shake-ek formájában. Kellett is az utánpótlás rendesen, mert Anita meghajtott bennünket, mint Singer a varrógépet, úgyhogy utólag is köszönet érte! Anitának is, de itt most inkább a PTS csapatának, életmentő volt! Részemről a porokat nem pártolom mert inkább enni szeretek, de a csokik tökéletesek voltak arra, hogy edzés után egy szeletet magamba gyömöszölve erőt adjon a kinti futáshoz.

 

Az  ellátásunkat a Rendezvényközpont tündéri kollégái biztosították előre egyeztetett menetrend szerint, amit azért a biztonság kedvéért saját hatáskörben kiegészítettek ezzel-azzal: néha befigyelt egy kis frissen sült pogácsa, nem kevés kolbász, no meg a saját almakertből szedett gyümölcs.

A tábor tematikáját figyelembe véve az edzőnk szigorúan elhatárolódott az édességtől, ezért előre kifundált partizán akció keretén belül kihasználva ezt a ziccert lecsaptunk az ő, valamint az éppen akkor egy éves szülinapját ünneplő „Kishusi” felköszöntésének lehetőségére, és mindjárt két tortát becsempészve biztosítottuk az esti bulihoz szükséges süti- és rozé típusú szénhidrát utánpótlást. Ha már van hozzá hashtag-ünk, hülyén nézne ki, ha nem használnánk pont egy edzőtáborban, nem igaz? #férjenbele

Így telt el a két nap. Szombat reggeltől vasárnap estig. Hot Ironoztunk, proteines csokit ettünk, futottunk-sétáltunk, közben Répa Fati barátunk és edzőtársunk beáldozva a hétvégéjét, lemondva az edzésekről fél órás váltásokban masszírozta a harcostársak megfáradt izmait. Kényelmesen elkávézgattunk a teraszon,  vagy éppen hegyen-völgyön, vasúti síneken és patakokon keresztül az ősz utolsó napsugaraival kísérve, sikongatva jeep túráztunk az erdőben.

Az esti vacsora utolsó morzsáit is eltüntetve gyakorlatilag másodpercek alatt mikrofonnal a kezünkben megalakultunk, és kart-karba öltve torkunk szakadtából üvöltöttük Zoltán Erika, vagy éppen a Halott pénz méltán híres slágereit. Toltuk ameddig bírtuk, fittyet hányva a vasárnap reggeli edzésre, élveztük hogy együtt vagyunk, mulatunk, kicsit másképp, mint az edzőterem „-tól-ig” megszokott kötelékében.

Persze, hogy fájt a másnap, hogyne fájt volna. 🙂

A délelőttöt megharcoltuk, sétálni-futni is kimentünk, de ebéd után kézfeltartással megszavaztuk, hogy miután csapat-szinten már fizikailag képtelenek vagyunk súlyokat emelgetni és a körmünk csendes növekedése is fáj, nyújtsuk le ezt a hétvégét. Imádtuk, hogy az edzőnk nem játszotta meg azt ami nincs, és egy pillanatig sem akart Hot Iron edzőből stretching-guruvá válni, így kellemesen nyújtottunk, rötyögtünk, pihentünk a rózsaszín polifoam szőnyegeken, majd kicsit elcsendesedve, magunkban újra átéltük az elmúlt napok közös élményeit.

Testileg leharcolva, lelkileg feltöltődve hagytuk magunk mögött a nógrádi vidéket vasárnap este. Klassz emberek klassz helyen, kicsit távol a mindennapoktól, és bár mind különbözőek vagyunk, egy valami,   vagy inkább kettő mindenképp összeköt bennünket. Andris Anita és a Hot Iron. És ez nagyon szerethető.

tabor_67

FACEBOOK: https://www.facebook.com/eatmovesmilee/
INSTAGRAM: https://www.instagram.com/eat_move_smile/

Forrás: Fotó/ Berki Gabriella



Watch Dragon ball super

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás