03 szept SZERENCSÉTLEN CSOKIFESZTIVÁL SZERENCSEN

CSOKIFESZTIVÁL, AHOL ÉPP CSAK A LÉNYEG HIÁNYZIK – ÍGY JÁRTAM SZERENCSEN

Dézsmaszekrény. Így hívjuk a helyet, magát a szentélyt, ahová Anyánk mai napig rejtegeti édes kincseit a budapesti panellakás nappalijának legfrekventáltabb részén. Csokoládébarna fém fogantyúk, mézszínű üvegajtók mögött, mint jól kiképzett bon-bon hadsereg, úgy várakoznak katonás rendbe igazítva a nassolnivalók és csemegék: cukrok, rágcsák, golyórágók, és Gombóc Artúr létem egyik alapköve, a mesés csokoládék. Bár a vég nélküli, napi rendszerességgel elkövetett csokizabálás az évek során alábbhagyott, azért ha úgy van – és általában úgy van -, este tizenegykor két bekezdés között felsercentek egy-egy tábla ezt-azt, és ha csíkról csíkra is, a konyha és a nappali között ingázva akkurátusan, mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül, bölcseket hümmögve az egészet úgy, ahogy van, magamba tömöm.

SZERETEM A CSOKIT

Vessenek meg, köpjenek le, de én szeretem a csokit. Nem diszkriminálok, jöhet bármi, sőt, még azon elhagyatott, a csokigyár szalagján egykor lágy folyammal borított, jobb sorsra ítélt szerencsétlen falatok esetében is megmentőn kegyet gyakorlok, amelyekbe az idő kifehérített vasfoga rútul belekarmolt, és bár a dobozba rejtett írás szerint az élvezeti értékén ez mit sem ront, azért csokirajongóként lássuk be, hogy de. De természetesen ez sem okoz gondot. Nem kerítek nagy feneket ennek sem. Amit megkívánok, vagy amit találok és adnak, azt megeszem. Ahogy fenti szőrös gömb énem rendre említette a nehezen megszerzett fekete-fehér tévénken: „A kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, …  a csöves csokoládét, a mogyorós csokoládét, a tejcsokoládét, a likőrös csokoládét, a tavalyi csokoládét, az idei csokoládét, és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon.” Hiszen pontosan erre van a #férjenbele, és az életmódváltásnak köszönhetően ezt nagyjából bármikor meg is tehetem.

ÍGY JÁRTAM SZERENCSEN

Nagyjából tavasz magasságában kihirdettetett: augusztusban csokifesztivál lesz Szerencsen. Nem az a béna első, hanem a tizenegyedik! A szemem, akár Kvarg Lipié, amikor megérezte a sajt szagát, teljes extázisba estem, amiből kellett pár másodperc, na meg a szám sarkán kicsorduló, megindult nyálelválasztás, hogy feleszméljek. Egyrészt a rám váró mérhetetlen mennyiségű csokoládé reménye szédített meg, másrészt a temérdek csokis kiállító között – előtt/mögött – villódzó, két régóta vágyott, péntek esti koncert diszkófénye égette a retinámat, hiszen a programterv szerint pont akkor és ott lép fel Majka és a Wellhello. Juhujjj, gondoltam, hát akkor ott a helyem, sehol máshol, mert ezek a szerencsiek mégiscsak tudnak valamit! Csoki-kavalkád is, meg épp az a két koncert, amire már fenem a fogam egy ideje, véletlenek, nem hiába mondom én, hogy nincsenek! Isten szeret! Tényleg így éreztem! Olyan szépen elképzeltem, ahogy olvadó csokoládéval a kezemben énekelem 21.00-tól a Raqpartot, majd adom át magam pontban 23:00-tól a ’90-es évek retro élményeinek, amikor csokival vagy anélkül, de tényleg mindenki táncolt! És micsoda tánc volt… Mindeközben boldogan mosolygok, tombolok, meg csokoládét zabálok…

ÁLMODJ KIRÁLYLÁNY

Nem vettem elővételben jegyet. Bérletet sem. Az utóbbi hatezer volt, a helyszínen hétezeröt, gondoltam #férjenbele, ha esetleg mégiscsak közbejön valami. Mert hát azért ezek az utazós dolgok ilyenek, ennyivel előre nem lehet ezt tudni fixen. A barátaim egy része szerencsi, így nekik a parti ingyen volt, a többiek pedig már beszerezték a beugrót, mire landoltunk a kasszánál. Én voltam az egyetlen duhaj, aki megadtam a programváltozás lehetőségét, így a koncert ütemezett indulása előtt pár perccel a gyülekező felhők és egy-egy karomon landoló esőcsepp zord érkezésére meg is kérdeztem a kasszás hölgyet: „Bankkártyával lehet fizetni?” Nem. „Ha elered az eső, megtartják a Majka és Wellhello koncerteket?” Igen.

És a lány megvette a háromnapos bérletet. Készpénzzel fizetett, hétezerötöt. Nyugtát nem kapott, csupán egy piros színű, „Bérlet elővételben” megnevezésű tikettet, valamint egy karszalagot. Majd várt. Az eső eleredt, a szervezők a Facebook oldalukon mindenkitől türelmet kértek. 00:31-et ütött az óra, de a tomboló esőn és a mérgelődő tömegen kívül más nem hallatta hangját a Fesztiválszínpadon. Nagy kár, mert a bérletvásárlás előtti kérdés pontosan erre vonatkozott.

Vis maior. Értem én. Felhőszakadás, zápor, tornádó, heves esőzés, természeti katasztrófa. Senki nem hibáztatható. Megérti ezt az ember. Meg ott van a sajtcetli hátoldalán is, meg a weben, egyébként meg „nincs az a koncertélmény, amely miatt akár egy ember testi épségét is kockáztathatták volna.” Maximálisan támogatom. De vajon a fesztivált biztosító katasztrófavédelem ezt nem látta időben? Mondjuk akkor, amikor a lány feltette konkrét kérdését és hagyták, hogy megvegye a háromnapos fesztivál bérletet.

21.00 UTÁN NINCS CSOKI?

Naiv, kicsi lány. Pedig már negyven. Egyem meg… Azt gondoltam, a háromból legyen meg legalább az egy, felderítem a csoki-forrásokat, és bevetem a képzeletbeli merőkanalamat. Jöttek szembe a lángosos bódék, az italokat kínáló helyek, néhány kávézó, a hurka, kolbász, pálinka és kürtős kalács hegyek. Na meg a táskaboltok, a bőrövesek, az ékszereket kínáló árusok és a végtelenbe nyúló cukorkás standok. Pultok, ahol bár csokoládés drazsék és bonbonok – mint évek óta minden fesztiválon és veretesebb falunapon – kínálták magukat, mint szopogatni-, és nyalnivalót, de a kommersz kínálatnál többet sajnos ez nem nyújtott. Mentem tovább, hiszen hajtott a csokoládé iránti elemi ösztön, de amit itt-ott tematikus bódét találtam, kornyadt csokiszökőkutakkal és előre csomagolt Szerencsi csokoládékkal, annál még Anyánk dézsmaszekrénye is nagyobb gasztronómiai élményt nyújtott a peremkerületi panellakásban. Ezerkilencszáznyolcvanháromban.

CSOKI HELYETT CUKORPÉNISZ

Egy érdekes viszont mégis volt, amin pult-pásztázás közben megakadt, majd le is fagyott az optikai zoom: piros és fekete színű, méretes pénisz alakú nyalókák, elhelyezésüket tekintve pontosan gyerek magasságban. Hiszen egy csokoládéfesztiválon az rettentő fontos, hogy ha este kilenc körül ér ki az ember, akkor a csokit azt már vadászni kelljen, de fallosz formájú nyalóka gyermekeknek szemmagasságban az mindenképpen karnyújtásnyira legyen.

KONCERT? AZ NINCS. VIGASZ? AZ VAN! A CSOKIT MEG HAGYJUK IS…

A szervezők tekintettel a nem várt időjárási körülményekre, és egyébként is ez már a tizenegyedik szervezésük, tök jó fejek voltak, és megtették gesztus értékű ajánlatukat az elmaradt koncertek miatt hőbörgő tömegnek: a pénteki jegyek szombatra is érvényesek. Hurrá! Négyezeröt kontra kettőezerkettő. A fellépők meg nyilván ugyanazok, nem igaz?

Amikor feltettem feléjük írásban kérdésemet, hogy hogyan kívánják kompenzálni a fenti körülmények között megvásárolt hétezerötös bérletemet, azt a választ kaptam – egyébként elég gyorsan -, hogy persze nagyon sajnálják és duma-duma, rizs-rizs, de nem tehetnek róla, majd valamikor egyszer az „érintett együttesek kompenzációs lehetőségként egy közös fellépéssel fogják biztosítani rajongótáboruknak a koncertélményt.” Vagyis bemehetek majd vele valamelyik rendezvényre. Valamikor. Valahol. Egyszer. Egyébként meg rohadjak meg, mer’ miért nem élveztem a 4 napon keresztül összesen „93 (!) színpadi produkció továbbá jó néhány egyéb produkció” remekbe szabott műsorát. És tényleg. Miért is nem? Jah, mert nem azért mentem.

Kicsit szomorkás lett a hangulatom. És nemcsak azért, mert csokifesztivál téren ennél jóval többet vártam, igen, este 21.00 után is, hanem mert csak annyit kellett volna mondania a kasszás kolleginának vagy a szervezőknek: „Angyalkám! Mindjárt leesik az ég alja. Várjon mán’ még egy kicsit azzal a bérletvásárlással.” És akkor enyém a lehetőség, hogy eldöntsem. Kicsi humán, kicsi érzelmi intelligencia. Na meg tömény jó fejség, ami a hiába vadászott, meg nem evett csokinál is sokkal többet nyomott volna a latba.

Szerző: Eat, Move & Smile

Photos by Eat, Move & Smile

Kedves Olvasó! Ha tetszett a cikk, annak szívből örülök! Ha szívesen felhasználnád, kérlek, tedd azt jogszerűen. Mit is jelent mindez? A cikk teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll, miszerint annak bármiféle felhasználásához a szerző, vagyis az én írásbeli engedélyem szükséges. Tegyük szebbé a világot! Köszönöm, hogy korrekt vagy!